A pulykamellet felvágtam vékony csíkokra. A doboz kefirt kikevertem egy kisebb evőkanálnyi mézzel (nekem hársméz van itthon, de szerintem bármi más is jó, bár a hárs eléggé karakteres ízű), és ebbe a keverékbe zúdítottam a pulykacafatokat. Egy órára hideg helyre tettem, és addig elmosogattam (félig, mert nem az erősségem ez a sport…).

Majd a húst nagyjából lecsepegtettem, és kevés olívaolajon megpirítottam. Ekkor szórtam egy kis sót is a húsra. FIGYELEM: a piruló-sülő fehér trutyi először felhabzik (méz miatt), elkezd picit bebarnulni, karamellizálódni, majd pattog, de nagyon. Ezért kb. fél deci vizet öntöttem a hús alá. Ideig-óráig segített, de volt legalább 5 pattogásmentes percem. Mikor a hús barnás bevonatot kapott a mézes kefirtől, megkóstoltam (elégettem a számat), meglepődve konstatáltam, hogy ehető, sőt finom! Majd lezártam alatta a gázt.

Egy marék rukkolát átmostam, lecsepegtettem, konyhai papírtörlőn leszárítottam. A marék diót apróra vágtam, és kicsit megpirítottam. (Jó tanács: ha már majdnem jó, zárjuk el alatta a gázt, mert ha a forró serpenyőben marad, tovább pirulhat és megkeseredhet-megéghet.)

A salátát egy tányérra halmoztam, megszórtam sóval, meglocsoltam egy kis olívaolajjal, ráhelyeztem a húsdarabokat, rámorzsoltam a fetát, és megszórtam dióval. (Ez a “művészi” teljesítmény nálam fél órát jelentett).

Sztori

Mikor beléptem a boltba, azzal a szent elhatározással indultam a tejespult felé, hogy csak veszek egy kis túrót vagy fetát, és hazabattyogok, hogy megcsináljam a snidlinggel és fetával/túróval töltött pulykámat. Eszembe jutott az a rengeteg dió, amit anyutól kaptam (biodió), és gondoltam, azt is belekombinálom valami salátába. Telefon anyunak: “Szia, itt állok a bolt közepén, a diót mivel lehet enni?” (Körülöttem állók érdeklődve néztek rám)… Mikor már 10 perce tanakodtunk a köreten, megkérdezte nemes egyszerűséggel, hogy miért nem csinálok pulykasalátát? Hát persze, miért ne?

Jó étvágyat kívánok hozzá mindenkinek!